2022

KISS LAJOS 

Ritka, hogy egy nagyvállalat az évek során igazi közösséggé kovácsolódjon össze, és az sem mindennapos, hogy a vállalat sokaknak fájó megszűnése után az egykori dolgozók közül számosan máig tartják a kapcsolatot: találkoznak, őrzik a cég hagyományait, szellemét. Márpedig a legendás ARÉV esetében ez így történt. Persze, kellettek ehhez lelkes, jó értelemben vett megszállott emberek, akik nem akarják, hogy az egykori, Fehérvár életében, működésében, fejlődésében oly fontos cég neve feledésbe merüljön. 

Olyanok, mint Kiss Lajos, aki több évtizedet töltött a vállalatnál, jelenleg pedig az ARÉV Baráti Kör Egyesület elnöke. Egyetemet végzett, épületgépész üzemmérnök és műszaki tanár képzettséget szerzett, emellett ingatlan közvetítő és értékbecslő, épületenergetikai szakértő, vezetőképző tanfolyamokon vett részt, és számos szakmai publikáció fűződik a nevéhez. 1968-tól a Fejér Megyei Állami Építőipari Vállalat ösztöndíjasa volt, majd 1970-től ott, a későbbi ARÉV elődjénél kezdett dolgozni, a szerelőipari főüzemnél. Aztán oktatásszervezéssel, vezetők képzésével, továbbképzésével bízták meg. Feladata a  vállalat közép és felsőfokú szakember utánpótlásának biztosítása volt, az ARÉV ugyanis nagy gondot fordított arra, hogy saját, képzett, a vállalathoz hű gárdát építsen ki magának. Kiss Lajos 1982-ben más beosztásba került, ahol átfogóbb területekkel, például Fejér megye és Fehérvár építőiparával és gazdaságával foglalkozott. Újabb lépés az életében: 1989-től az Alba Regia Építő-Vállalkozó Zrt-nél többek között a vállalkozás és a fejlesztés írányítója volt, és 2002-ig vezette az ARÉV Szárazépítő Kft-t. Számos jelentős létesítmény kivitelezésében és felújításában vett részt. 2002 áprilisától a német tulajdonú Lindner AG magyarországi cégének, a Lindner Budapest Kft-nek fehérvári igazgatóságát irányította, területi vezetőként. Majd, már nyugdíjasként, társaival együtt megalakították a Fütszig Bau Kft.-t, amelynek fő profilja az energiatakarékosságot szolgáló megoldások, rendszerek fejlesztése és beépítése volt. A cég megszűnését követően, 2020 márciusától egyéni vállalkozóként dolgozik, a nyugdíj mellett.

Amellett, hogy Kiss Lajos az építőipar számos területén bizonyította szakmai tudását és rátermettségét, az oktatásban is sokat tett: középiskolák vizsgabizottságában tevékenykedett, érdekképviseleti megbízott volt szakmai vizsgákon. Ezen túl több szakmai szervezet munkájában végzett vagy végez érdemi tevékenységet. Amit pedig feltétlenül ki kell emelni: 2003-ban egyik alapító tagja volt az ARÉV Baráti Kör Egyesületnek. Az első elnök, Kiss József, a hajdani vezérigazgató után, 2014-ben ő lett az egyesület elnöke. Ő szervezi a közhasznú civil szervezet munkáját, amelynek taglétszáma közel 400. Az egyesület találkozási lehetőséget teremt az ARÉV egykori dolgozóinak, foglalkozásokat, élménybeszámolókat tartanak, kirándulásokon vesznek részt, közös programokon őrzik meg és építik tovább a közösséget. Folyamatosan tartják a kapcsolatot, ezt segíti a rendszeresen kiadott Építők Hírlevél is. Gyűjtik az egykori vállalat emlékeit, és újraélesztették a hajdanán legendás Építők napja rendezvényt. A cég múltját összefoglaló kiadványt állítottak össze az egyesület megalakulásának ötödik évfordulójára. 2015-ben pedig Volt egyszer egy ARÉV, Ötven éve történt címmel kiállítást rendeztek a városépítés jelentős korszakáról, a Szent István Király Múzeum szakmai irányításával. 2018-ban a kiállítás anyagát egy kiadványban is bemutatták. Az egyesület pedig továbbra is él és munkálkodik. 

Kiss Lajost gazdag szakmai életútja és a közösség megteremtésében és fenntartásában folytatott tevékenysége miatt méltónak találjuk tehát az Aranyember-díjra. 

KOVÁCS PÉTER BARNABÁS ÉS KOVALOVSZKY MÁRTA

Az Aranyember-díjat évről évre egy-egy közösségnek is átadja a Tarsoly Ifjúságért Egyesület elnöksége. Az idén ezt az elismerést egy kéttagú közösségnek vagy -- helyesebben -- szövetségnek nyújtja át. Kovács Péter Barnabás és Kovalovszky Márta művészettörténészek együtt dolgoztak évtizedeken át, és közben Székesfehérvár kulturális és művészeti életének meghatározó alakjaivá váltak: nagyon sokat köszönhet nekik a város.

A két országos hírű művészettörténész még az ötvenes években, az egyetemen ismerkedett meg: attól kezdve váltak elválaszthatatlanná. Kortárs művészetet nem tanítottak akkoriban az egyetemen, de őket hajtotta a kíváncsiság, így eljutottak a korszak legnevesebb mestereinek műtermébe, s az alkotók szívesen fogadták a fiatalok érdeklődését. Negyedévesek voltak, amikor elindult a Művészet című folyóirat: felkérték őket, hogy írjanak kiállítási kritikákat. Ki-ki rögzítette a maga gondolatait, majd az egészet mondatról mondatra összefésülték. Nagy viták érlelték meg végül a bírálatot, amit együtt írtak alá. Akkor még nem gondolták, hogy a nevük egy életre összeforr.

Két héttel a diplomaosztás után, 1962. július 18-án összeházasodtak. Mindenki Pesten akart állást, ám ez őket nem vonzotta. Kovács Péter korábban ásatási segédmunkásként dolgozott Tác-Gorsiumban, Márta is követte, és megismerték az ásatások vezetőjét, a fehérvári múzeum igazgatóját, a legendás Fitz Jenőt. Kiderült, nincs művészettörténész a fehérvári múzeumban, igaz, státus sincs, de aztán lett. Kovács Péternek átmenetileg az ének-zenei általános iskolában tudtak állást adni, de a múzeumban dolgozott. Kovalovszky Márta egy évig magyart tanított a táci iskolában, végül ő is átkerült a múzeumba.

Óriási hatással volt rájuk a legendás fehérvári Csontváry-tárlat, ami Fitz Jenőnek és Petres Évának köszönhető – ám a Kovács−Kovalovszky házaspár számára fontos tanulságul szolgált. Akkor döbbentek rá, hogy érdemes Székesfehérváron olyan kiállításokat csinálni, amik nem kizárólag a városnak, hanem a szélesebb közönségnek is szólnak. Elindítottak egy 20. századi képzőművészeti sorozatot, hogy a századfordulótól kezdve kronologikus sorrendben mutassák be a jellemző művészeti tendenciákat, irányzatokat, alkotókat. Az összegző jellegű tárlatok mellett elkezdtek bemutatni egy-egy különleges alkotói életművet is: Gulácsy Lajosét, Farkas Istvánét, Ferenczy Noémiét és másokét. Emellett nagyszerű kortárs művészeknek is igyekeztek megmutatkozási lehetőséget adni. Budapesten akkoriban alig-alig akadt kiállítóhely, sokan nem is juthattak bemutatkozási lehetőséghez.

A 60-as évek elejétől kezdve, négy évtized alatt olyan kiállításokat hoztak létre, amelyek zarándokhellyé tették a fehérvári múzeumot. Hajdanán olyan alkotók kaptak itt bemutatkozási lehetőséget, akiknek műveivel aligha lehetett másutt megismerkedni. A múzeum kiállításai nem maradtak visszhang nélkül: a szakmai sajtó elismeréssel nyilatkozott a fehérvári tárlatokról. Egyik-másik bemutató kiváltotta a hatalom rosszallását is, de szerencsére Fitz Jenő kiállt mellettük.

Kovács Péter és Kovalovszky Mártaa még pályakezdőként elindított egy kissé pimasznak tűnő akciót. 1964-ben sorra küldtek a kortárs alkotóknak Tisztelt Mester! megszólítással gépelt leveleket. Ezekben az állt, hogy szeretnének egy 20. századi képzőművészeti gyűjteményt létrehozni, és kérik, hogy ha az alkotónak volna egy (sőt, több) műve, amit felajánlana, küldje el a gyűjtemény számára… Ők is elcsodálkoztak, amikor a művészek sorra eleget tettek a kérésnek. Ez az akció alapozta meg a fehérvári múzeum páratlan kortárs gyűjteményét, amit aztán a vásárlások, ajándékozások révén tovább gyarapítottak.

Kovács Péter 1985 és 1992 között a múzeum igazgatója, 1992-2001 között főtanácsosa volt. 1977-1980 között a Képzőművészeti Szövetség alelnökeként tevékenykedett. Kovalovszky Márta 1992-től nyugdíjazásáig a Szent István Király Múzeum osztályvezetőjeként dolgozott. Tevékenységüket többször is díjakkal ismerték el: mindketten Munkácsy-díjas, Martyn Klára-díjas, Széchenyi díjas művészettörténészek.

A kiállítások rendezése, a gyűjtemény létrehozása mellett tanulmányok, könyvek fűződnek a nevükhöz. Fiúk, Marci, azaz Kovács Márton 1966-ban született, és ahogy annak idején Pilinszky János, költő -- Kovács Péter szeretett nagybátyja -- megjósolta, zenész lett. A Kovács- Kovalovszky-házaspár néhány éve Budapestre költözött, hogy közelebb legyenek a fiúkhoz: ezt sokan sajnáltuk, hiszen hozzátartoztak a városképhez. Valahányszor visszatérnek egy-egy kiállításra, rendezvényre, mindenki látni, köszönteni akarja őket – hiszen ők számunkra fehérváriak maradtak.

PAUDITS SÁNDORNÉ

Arról, hogy az egészségügy milyen súlyos sebekből vérzik, számos elszomorító példát láthattunk az elmúlt években-évtizedekben. De arról is tudunk, hogy az ágazatban dolgozók ennek ellenére mindent megtesznek azért, hogy a nehéz körülmények között is ellássák hivatásukat. Mert a tét hatalmas: a mi egészségünkről, életünkről van szó. Igen ám, de mi van az ő életükkel, az orvosokéval, ápolókéval? Az ő mindennapi létüket, munkáját, érdekeit vajon ki védi meg? Ez sem egyszerű feladat, ezt is tapasztalhattuk számtalanszor.

Vannak, akik ezt megpróbálták, megtették, szívós munkával és gyakran szép sikerekkel. Köztük Paudits Sándorné, az Aranyember-díj méltó jelöltje, aki sok éven át küzdött azért, hogy az egészségügyben dolgozók élet- és munkafeltételei javuljanak. Marcsi, talán nem haragszik meg, ha így szólítjuk, Tapolcán született, általános iskolába Tabon járt, a középiskolát viszont már Fehérváron, a Teleki Blanka Leánygimnáziumban végezte. Később filozófia szakon, majd népművelő-pedagógia szakon tanári diplomát szerzett az Egri Tanárképző Főiskolán. A középiskola után a fehérvári kórház laboratóriumában kezdett dolgozni, labor asszisztens lett. Habitusából, kapcsolatteremtői készségéből adódóan a kórház közösségi és sport életét is szervezte, és elvállalta az intézményben az Orvos-Egészségügyi Szakszervezet alapszervezeti feladatainak szervezését. Azt vallotta, hogy ha a szakszervezeti jogok léteznek, akkor azokkal élni is kell. Beválasztották a szervezet országos vezetésébe. Országos fórum elé vitte például a fehérvári kórház kedvezőtlen munkafeltételeit, a szakdolgozók elvándorlását, az alacsony, megalázó bérezést. Ugye, ismerős ez ma is?  Az érdekvédelmi munka, a kitartás számos eredményt hozott, példaként említhető a bérmaradvány juttatás, a nővérotthon, a fiatal szakemberekkel kötött szerződések. Napi párbeszéd kialakítására törekedett a szakszervezet és a vezetés között. Ezt követően az Orvos-Egészségügyi Dolgozók Szakszervezet Fejér megyei titkáraként tevékenykedett, majd beválasztották az OEDSZ központi vezetőségébe és elnökségébe. Legfontosabb feladatának tekintette a fehérvári kórház rekonstrukcióját, minden létező fórumon lobbizott a fejlesztésért. Emellett a bérek emeléséért és a szociális ellátás javításáért lépett fel. Ez persze gyakran felemás, néha kevés sikerrel járt, mint ahogyan ez ma is megtörténik, de feladni soha nem akarta.

Paudits Sándorné 1990-ben visszatért a fehérvári kórházba, ahol a szociális osztály szervezését bízták rá. Ez olyan terület volt, ahol kifejezetten széleskörű munkát kellett végezni. A dolgozók közérzetét, életminőségét javító intézkedéseket éppúgy kezdeményezte, mint a helyi kulturális élet működtetését és persze a közösségépítést. Paudits Sándorné, Marcsi fáradhatatlan szervezőnek bizonyult. Tagja lett a Szent György Emlékbizottságnak is, amely a hagyományteremtést, a rendezvények, ünnepségek rendezését, az értékek megőrzését, a kulturális élet színesítését vállalta magára. Évről évre a kórház nagy eseménye például a Szent György nap, amelyen átadják az intézmény kitüntetését, a Szent György emlékérmet is. Ennek megrendezésében is tevékenyen részt vett.

Paudits Sándorné 1999-től nyugdíjasként dolgozott tovább, egészen 2007-ig. A Szent György Emlékbizottságnak mostanáig tagja volt. A kórházzal nem szűnt meg a kapcsolata, a szenior orvos klub találkozóit szervezi, amelyet támogat az intézmény. Úgy hisszük, jó helyre kerül az Aranyember-díj, amelyet átvehet. Ő, aki azt vallja, hogy az empátia, a nála gyengébbek gyámolítása terelte az egészségügy felé, és ez tényleg szép hitvallás.