2017

A Tarsoly Ifjúságért Egyesület az Aranyember-díj Bizottság javaslatára

Aranyember-díjat adományozott

Tóth Árpádnénak és Dr. Siklósi Gyulának

2017. március 24-án pénteken délután került sor az Aranyember-díj ünnepélyes átadására az egyesület Fő utcai helyiségében. A Tarsoly Ifjúságért Egyesület Aranyember-díjat azért alapította, hogy elismerje és megköszönje azoknak a tevékenységét, akik az Európai Unió céljainak, tevékenységének megismertetésében és az európai gondolatkör széles körű terjesztésben, kiemelten az ifjúság körében, kimagasló munkát végeztek, elkötelezettek az európai béke iránt.

A díj először 2012-ben Herczog Edit akkori Európai parlamenti képviselő kezdeményezésére került átadásra, az Európai Unió létrejöttét megalapozó Római Szerződés megkötésének 55. évfordulója tiszteletére, s 2014-ig minden évben Székesfehérvár és a térség két-két, a közösségért kimagasló munkát végzett polgára vehette át. A Tarsoly Ifjúságért Egyesület úgy döntött, hogy a Római Szerződés aláírásának 60. évfordulója alkalmából felkarolja ennek a nemes kezdeményezésnek a folytatását.

A díj odaítélésének előkészítése és lebonyolítása céljából az Egyesület elnöksége bizottságot kért fel, melynek vezetőjéül Herczog Editet, egyesületünk tagját bízta meg. A bizottság 2017. február 28-án megtartott ülésén döntött az Aranyember-díj elismerésről, amit ebben az évben 

Tóth Árpádné

a Csákvári Szent Vince Otthon, a Római Katolikus Egyházi Szeretetszolgálat Otthona nyugállományú vezetőjének

és 

Dr. Siklósi Gyula

régészprofesszornak, Székesfehérvár díszpolgárának

ítéltünk oda.

Az ünnepségen a két díjazott tevékenységét Herczog Edit méltatta. Siklósi Gyula családja képviseletében a díjat fia Siklósi Örs vette át, aki megköszönte, hogy Székesfehérvár gondját viselte és viseli Édesapjának.

Tóth Árpádné meghatottan vette át a díjat és köszönte meg az egyesület elismerését.

Siklósi Gyuláról munkatársa és egyetemi évfolyamtársa dr. Fülöp Gyula, az István király múzeum korábbi igazgatója, emlékezett meg.

Ezt követően levetítésre került Burián Zsigmond Fehéredő múlt I. – A kereszttől a félholdig című filmje.

Befejezésül Barna Éva a Tarsoly Egyesület vezetőségi tagja mondott pohárköszöntőt.

Laudációk:

Tóth Árpádné Gubányi Mária, avagy ahogy mindenki ismeri Tóthné Mari, színes sokrétű egyéniség.  Ha idegennek kéne bemutatnom röviden Marikát, azt javasolnám, hogy képzeljenek el egy nagy kalocsai terítőt, telehímezve tobzódó színes virágokkal, indákkal. Ahogy szorgos asszonyok színes fonalakból a világszerte ismert különleges motívumokból végül egy hétköznapi és ünnepi alkalomra is használt terítőt készítenek. Marika sokszínűen hímzett élete is ilyen fehér alapra rajzolt színes virágokból lett egyszerű, ám mégis különleges, immár a világban is elismert.

Kövessük hát ennek a kalocsai terítőnek a motívumait, kezdve a szakmával.

Tóth Árpádné a Kalocsa melletti Homokmégyen 1949-ben született ötödik gyerekként. Korán megözvegyült édesanyja Gubányi Mária, aki egyedül nevelte fel a gyerekeket, ecsetet ragadva ismert naiv festőként ránk hagyta a múlt század falusi életképeit, arra tanította, hogy végezze jól az eléje került munkát bármi legyen is az, és hogy higgyen az álmaiban.

Marika álma a tanítóság volt. Vörösdiplomával végzett a bajai tanítóképzőn, majd Csákvárra került.

Tanítói pályáján fordulat volt a kisegítő osztály. Marika Illyés Gyulánétól, Montágh Imrétől, Göllesz Viktortól, a szakma halhatatlan mestereitől tanulta a szakmát, s lett logopédus. Számos gyerek, akiket megtanított írni, olvasni, sőt szakmát is tanulhattak a bizonyíték rá, hogy jól választott.

1979-től második és egyben utolsó munkahelyén a Katolikus Szeretet Otthonban lett vezető. Akkoriban az otthonban csak szerzetesrendi nővérek éltek, 12 rendből, mindenki a maga regulái szerint. Az újabb feladathoz ismét a Bárczy Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskolán, elvégezte immár a szociális szervező szakot is. A mai szociális háló alapját az akkori nagy generáció építette ki a hetvenes nyolcvanas években. A rendszerváltást követő első EURDIR képzés első évfolyamán ismét ott találjuk Marikát. A külföldi mintákat követve az évfolyam megszervezte szakmai érdekképviseletét, beillesztve az ágazatot az európai szervezetbe is, Szociális Igazgatók Magyarországi Egyesülete azaz SZIME néven. Marika a szervezet első elnöke. Mindennél többet elárul erről a sikeres időszakról Marika e-mail címe: szimeanya@

A szakmai munka lezárult a nyugdíjjal, a civil szerep ekkor bontakozik ki igazán. Marika bármibe fog, az szívügye. A munka hajtja, nem az elismerés. Estig sorolhatnánk a számtalan szervezetet, amelynek hajtómotorja.

A Tarsoly Ifjúságért Egyesület figyelmét mégis kiemelkedően a Vértes Múzeum Baráti kör tagjaként érdemelte ki.

A Holocaust 60. évfordulóját a vidéki Magyarország többségében néma csendben éli meg. Ez a csend nem az áldozatok előtti főhajtás csendje. Inkább egy űr, ami jelzi, az emlékezők hiányát. Ezt a csendet törte meg Marika, amikor piros kockás irkákat adott a helyi idősek kezébe, írjanak le bármit a korszakról, amit átéltek.

S a csend mélyéből előkerültek az elfelejtett emlékfoszlányok és a korabeli osztályképek. Hirtelen neve, arca lett a rég elfeledetteknek. Az anyagot kiállításba rendezték Csákváron, amelyet iskolás osztályok látogatnak az ország számtalan iskolájából.

Az időseket megszólaltatni tudó szakember és a gyerekeket szerető tanító varázslata, létrehoz valami ritkaságot. A hír eljutott egészen Washingtonig, és ma már a világ legnagyobb Holocaust múzeumában is őrzik a valaha Csákváron éltek emlékét.

Ahogy a kalocsai kézimunkát sem különleges művészek tették világhírűvé, Marika és a Vértes Múzeum csapata sem különleges. Különlegességét az adja, hogy a világot nem szótlanul szemléli. Példája adjon erőt mindenkinek!

A Tarsoly Ifjúságért Egyesület Aranyember Díjjal ismeri el Tóth Árpádné, Marika életútját.

Dr. Siklósi Gyula 

Amikor a Tarsoly Ifjúságért Egyesület illetékes bizottsága és elnöksége arról döntött, hogy az egyik idei Aranyember-díjjal dr. Siklósi Gyula munkáját ismeri el és köszöni meg, senki nem gondolta, hogy az elismerést személyesen már nem veheti át a kitüntetett. Köztudott volt, hogy az egészségi állapota aggodalomra adott okot, de az egyesület tagjai remélték, hogy a fehérváriak szeretett Gyulája, Gyula bácsija, a mindig vidám, anekdotázó, bölcs humorú régészprofesszor, mint korábban annyiszor, most is úrrá lesz a bajon. Sajnos, nem így történt. A távozása miatt érzett szomorúságot kissé enyhítette, hogy a díjátadó ünnepségen  ott volt több családtagja.

Siklósi Gyula régészprofesszor, a történettudományok kandidátusa, Székesfehérvár díszpolgára elhivatott kutatója és legjobb ismerője volt a középkori Fehérvárnak. Hitte, vallotta, hirdette, s tudományos érvekkel, leletekkel igazolta, hogy évszázadokig Alba Regia volt a nemzet történelmi fővárosa. Sokszor hallottuk tőle, hogy a korabeli Fehérvár nagyobb volt, mint az akkori Párizs, vagy Bécs. Jelentőségét, nagyságát jelzi az is, hogy míg a korabeli Moszkvába kilenc, Berlinbe öt, Esztergomba három nemzetközi jelentőségű út vezetett, Fehérvárra 12. Kiépített zarándokutakon érkeztek Szent István és Szent Imre sírjához a zarándokok ezrei a szomszédos országokból is. A királyi ceremóniákra – esküvőkre, keresztelőkre, temetésekre – pedig Európa számos országából jöttek ide uralkodók, jelenlétükkel is igazolva, hogy Fehérvár és Magyarország Szent István királyunk szándékának megfelelően már akkor is Európához, az európai keresztény világhoz tartozott. 

Siklósi professzor a diploma megszerzése után, középkori régészként 1978-ban érkezett Fehérvárra, s kezdte meg a város középkori történelmének és emlékeinek a kutatását. Nem túlzás állítani, hogy úgy ismerte a történelmi városrészek minden apró részletét, mintha lelátott volna a föld mélyére. Munkatársai szerint szinte centiméternyi pontossággal meg tudta mutatni, hol kell keresni a városfalakat, a korai, illetve az újkori királyi palota és vár nyomvonalát, maradványait. Ő maga szokta mesélni, hogy szinte nincs olyan építési munkagödör, ahova nem ment volna le megvizsgálni, nem rejtenek-e valamilyen régészeti értéket, középkori kődarabot a földrétegek. Szenvedélyesen kutatta, gyűjtötte a letűnt korok emlékeit, így például a feliratos, régi téglákat, amelyekből múzeumot is berendezett. S talán pihenésképpen, gyűjteményt állított össze különböző időszakok kutyabilétáiból, előásta, rendszerezte a családi emlékeket, dolgozott több falu krónikáján, s a megyei vízfolyások történetén.

Rengeteget dolgozott, nem kímélte magát. Az éjszakáit többnyire a számítógép előtt, vagy könyvekben, dokumentumokban, régi térképeken búvárkodva töltötte. Napközben kevés ideje maradt a munkára, mivel otthonában egymásnak adták a kilincset a barátok, kollégák, újságírók, tévések, a tanácsát kérők és a hobbikutatók. Soha nem volt fáradt a beszélgetésre, eszmecserére. Bár hozzá hasonló tudományos alapossággal kevesen járultak hozzá Fehérvár múltjának feltárásához és megismertetéséhez, munkásságáért soha nem kért kiváltságokat, nem várt, de szerencsére kapott elismerést, lovagkeresztet, díszpolgári címet. Azt viszont mindenkitől elvárta, bárki is volt az illető, hogy „a szent várost” jelentőségéhez mérten kezelje. Nehezen viselte, ha bárki kétségbe vonta Fehérvár nagyságát, ha kételkedett annak középkori jelentőségében. Bár minden állítását tudományos érvekkel, hitelesen támasztotta alá, voltak, akik kétségbe vonták kutatásainak az eredményeit. A támadásokra tudományos alapossággal válaszolt. Érveivel nem legyőzni, hanem meggyőzni igyekezett a támadókat, a kétkedőket. Életének utolsó időszakában fokozottan rákényszerült erre, az Utolsó szó jogán címmel megírt tanulmányában kénytelen volt tételesen cáfolni egy,  a város szerepét és az ő munkásságának egy részét is megkérdőjelező munkában leírtakat.